A mai napon, az országgyűlési választási kampány óta először volt lehetőségem részt venni egy kerületi kitelepülésen, ajánlószelvényt gyűjteni, szórólapozni, valamint találkozni és beszélgetni „A” választópolgárokkal. Nem csak pártaktivistaként, de társadalomkutatóként és kezdetleges politológus palántaként is nagy jelentőséget tulajdonítok ezeknek az eseményeknek. A legolcsóbb közvélemény-kutatásokat így lehet elvégezni, tudniillik. Az aktivista az LMP-s logó alatt ugyanis a lakosság szemében magának a hírhedten rettegett politikának az egyszemélyi megtestesítője, akire bátran zúdíthatják mindenfajta véleményüket, az utána majd szépen eljut oda, ahova kell. Vagy nem, tök mindegy. Lényeg a véleménynyilvánítás – ez a demokrácia, vagy nem ezt szajkózzák?
A lehetőségek tárháza végtelen. A járókelőknek nem is feltétlenül muszáj megállni és mindenáron beszélgetni az aktivistával; elég egy lesújtó pillantás, vagy akár egy bátorító mosoly – az aktivista rögtön tudni fogja, hol a helye. A kint töltött kettő (esetenként három, de sokszor négy, stb…) óra alatt az ember kap hideget, meleget egyaránt; a negatív vélemények után („tudom én, kiknek dolgoznak!”, „persze, majd jobb lesz, mi?!”, „ne áltassák magukat!”, stb.) úgy érzi, örökre elment a kedve a politizálástól. Aztán amint valaki egy kicsit is hátba veregeti, máris újult erővel szólítja le a következő T. állampolgárt.
Viszont én április után naivan azt gondoltam, itt már szinte nincs is tennivaló. Azt hittem, a totálisan passzív magyar politikai kultúrában valóban változások kezdődtek, a 2002 óta a kétpártrendszer felé tendáló unalmas politikai életben valódi vérfrissülés következett be. Pedig azért még korántsem. Az LMP-t egyáltalán nem tartja szuperhősnek a magyar társadalom. Sőt. A legtanulságosabbak azok a laza legyintések és mindentudó félmosolyok, amelyekről messziről látszik: pontosan tudják, miről van itt szó. Vagy legalábbis tudni vélik. Valamelyik nagy párt csatlósának, hippinek, túlértelmiségieknek, túlvárosiaknak, és még számtalan más valaminek tartanak minket. Egyáltalán nem a kritikával van bajom, sokkal inkább a megalapozatlan, rosszindulatú, hamis kifogásokkal.
Az emberek politikai intézmények iránt érzett bizalma tehát még azért bőven nincs a csúcson. Különösen a pártokkal szembeni; na persze, majd épp azokban bízzak, hova gondolnak, nem ment el a józan eszem. Épp eleget láttam már eddig is. Ezt mondják.
Valahol persze érthető. És mondom, egy-két pozitív visszajelzés elég ahhoz, hogy az aktivista megrázza magát és meneteljen tovább töretlenül. Csak azért néha rossz érzés. Tudom, hogy még csak most kezdődik, és hogy évek kérdése. Igyekszünk végig kitartani.
Farkas Eszter
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.